Mi játszódik le egy afáziás betegben avagy mit érez egy afáziás? 2/4

Két hét után kerültem a „Rehabra”, vagyis a Mozgásszervi Rehabilitációs Osztályra. Az átköltözés maga volt a rémálom. A nővérek „becsomagoltak”, szállítható formába hoztak, aztán beültettek egy kerekesszékbe. Ruháimat zsákokba rakták, a béna kezemet, hogy ne essen le, begyűrték a köpenyem alá, s dolguk végeztével otthagytak. Nem tudom meddig ültem így, egy vagy két órát, esetleg hármat, mikor megjelent a betegszállító fiú, aki tette a dolgát. Határozott mozdulattal a csomagjaimat az ölembe rakta, s kitolt a kórteremből. Akkor nyugodtam meg, amikor az új helyemen megláttam a feleségem. Kati már ott várt. Hatalmas kő esett le a szívemről. Ott és akkor, egyedül Ő jelentette számomra a biztonságot abban a hatalmas zűrzavarban.
Másnap reggel
– Hogy hívják? Meg tudja mondani a nevét?
– Hol vagyunk?
– Milyen évet írunk?
Záporoztak a kérdések, aminek a felét sem értettem. Nem tudtam hol vagyok, milyen nap van, hogy kerültem ide. Csak azt tudtam, hogy fekszem magatehetetlenül, bepelenkázva egy kórtetemben. Fehérköpenyesek jöttek – mentek körülöttem, beszéltek a fejem fölött. Úgy beszéltek rólam, mintha ott se lettem volna. Lassan tudatosodott bennem, hogy nem tudom mozdítani a jobb kezem és a jobb lábam. Nem tudok inni. Műanyag csövön keresztül próbáltak belém erőltetni néhány korty folyadékot, de félrenyeltem, köhögtem. A legborzasztóbb az volt, hogy hallottam, hozzám beszélnek, de nem értettem a szavukat. Szerettem volna elmondani, hogy emberi nyelven beszéljenek, de nem engedelmeskedett a szám. Valami bent a fejemben megakadályozta, hogy értelmes szavakat mondjak.
Továbbra sem tudtam, mi történt velem, hogy lassan vagy gyorsan ment az idő.
Egyik nap délután újabb fehérköpenyes jött az ágyamhoz. Szerencsémre ott volt a feleségem, ezért kicsit nyugodtabb voltam. Ő is feltette a számomra akkor értelmetlennek tűnő kérdéseit, a „Meg tudja mondani a nevét? Hol vagyunk most?, Milyen nap van ma?”, stb., stb., Őrjítő érzés volt, hogy a kérdéseket továbbra sem értettem és válaszolni sem tudtam.

Olyan ez, mint amikor a fogaskerekek közé kavics kerül. Beakadt, nem megy, nem működik, de nem tudom kivenni azt az átkozott kavicsot.

A fehérköpenyes elkezdett számolni. Lassan mondta, és mutatta: eegy, keettőő, …aztán magam sem tudom hogyan de végre sikerült! kimondtam: három!

Ő lett a logopédusom, akivel akkor elkezdtem beszélni tanulni.

Nincsenek hozzászólások.